Jó volna jónak érzékelni önmagunkat. Tulajdonképpen ezzel az alapvető emberi igénnyel foglalkozik Karinthy Frigyes Szeretem az állatot c. novellája, és ezzel foglalkozik jelen írás is - segítségül hívva az említett művet. Miből fakad önmagunk jónak érzékelése, és mi történik, mikor ez nem teljesül?
Mielőtt elmélyednénk a kérdésekben, röviden a novella (ITT olvasható a mű) tartalmáról: az elbeszélő egy kis nyulat próbál megsimogatni a konyhájában, ám az folyton elszalad, elbújik előle. A történet során azt követjük gyakorlatilag nyomon, miként viseli ezt a bújócskát az elbeszélő, hogyan hat rá az állat viselkedése.
“Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek.” - ebből az állapotból indulunk. Van egy vágy a kapcsolódásra (a jónak lenni érzésén túl egy másik alapvető emberi vágy), és ehhez egy gondoskodó, nyugalmas, szeretetteli hozzáállás párosul.
A nyúl azonban “ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá”, mire az elbeszélő ekként reagál: “Te csacsi kis nyúl, (...) hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad.”, mintha érezhető volna némi változás az első megszólaláshoz képest. Észlelhető, hogy feszülni kezd az elbeszélő, a felsorolásból kirajzolódik némi - egyelőre pusztán a nyúl félelmeink beállított - agresszió is.
Az fogócska tovább folytatódik aztán, amint az elbeszélő éppcsak eléri a nyulat, az rögvest igyekszik megszökni. A helyzet egészen eddig eszkalálódik:
“Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé.
Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem, és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.”
Ezzel ér véget a történet. Nézzünk most rá, hogy mi történt, és miért, ám előtte egy rövid elméleti kitérő: az önértékelésünket, önmagunkról alkotott képünket általánosságban a környezettel (szülők, rokonok, kortársak, más felnőttek, stb.) való interakcióinkon keresztül szerezzük meg. Például sír a baba, az anyuka odamegy, megeteti, vagy pusztán ölbe veszi, ringatja, megnyugtatja, amiből az a tapasztalat születik a babában, hogy rendben vannak az én igényeim, szeretetet kapok, tehát szerethető vagyok, jónak és fontosnak látszom összességében az anyukám viselkedésén keresztül.
Hogyha az előbbieket a novella mellé illesztjük, mit látunk? Van egy kapcsolódási igény, aminek a megnyilvánulása elől a nyúl reszketve szalad el. Tehát a nyúl viselkedése erős kontrasztban van az iménti példában leírt anyáéval, hiszen míg az anyuka megnyugtatja a gyermeket, addig a nyúl fél az elbeszélőtől. Ez pedig az elbeszélőből egyre erősebb dühöt vált ki. Ezesetben a düh pedig tulajdonképpen egy reakció arra a fájdalomra, hogy rossznak (félelmetesnek) érzi magát a nyúl reakciójából. Kissé talán bugyután (és egyben zanzásítva) megfogalmazva egy ilyesmi párbeszéd zajlik köztük:
Nyúl: Félek tőled, ezért elmenekülök.
Elbeszélő: Azt mondod ezzel, hogy félelmetes vagyok, hogy rossz vagyok, ami fáj nekem, és emiatt a fájdalom miatt, mert én egyébként tényleg jó szeretnék lenni, ám te ennek az ellenkezőjét mondod, szóval a emiatt a fájdalom miatt én dühös vagyok rád.
Ebben a párbeszédben elég ismerős élményekre bukkanhatunk a saját életünkből is akár. Nem ritka azt hiszem, hogy a düh és a jó akarok lenni a saját és a másik szemében egyaránt élménye párhuzamosan van jelen, és hasonló görcsösség uralkodik el az adott személyen, mint a novellabeli elbeszélőn.