Nehézkes viszony az én és a környezet közötti, mutat rá Az Egy álmai c. versében Szabó Lőrinc. A következőkben közelebbről is rátekintünk mind a műre, mind pedig a kérdésre, amit feszeget. Hol van - ha van egyáltalán - a középút, a harmónia az én és az engem körülölelő világ viszonyrendszerében?
"Mert te ilyen vagy s ők olyanok / és neki az érdeke más / s az igazság idegállapot / vagy megfogalmazás / (...) s ami szabály, mind nélkülem / született: / ideje volna végre már/ megszöknöm közületek." - írja a költő az első versszakban erőteljesen érzékeltetvén az alaphelyzet konfliktusát. Van tehát egy én, ami ki van szolgáltatva a világnak, annak súlyának, akaratának és szabályrendszerének. És hogyha az ember életére tekintünk, valóban azt láthatjuk, hogy szabályok, normák, kötelességek szegélyezik azt.
“Bennünk, bent, nincs részlet s határ, / nincs semmi tilos; / mi csak vagyunk, egy-egy magány, / se jó, se rossz.” - elég nagy kontraszt a folyton-folyvást minket leső tekintetekhez képest a belső világ felfestett képe, amiben levetkőzhetjük magunkról a görcsöt, a résen levést, és könnyeden lebeghetünk a határtalan se jó, se rosszban. Ám mindeközben nem lehet nem észrevenni a magányt, amivel odabenn találkozunk.
Ezutóbbi mutat rá, hogy valójában nem az a cél, hogy zárkózzunk el a külvilágtól, és kizárólag magunkba mélyedve töltsük el az életet. Inkább - miként a verset zárja is a költő: “álmodjuk hát, ha még lehet, / az Egynek álmait!” - arról van szó, hogy teremtsük meg azt a teret, amiben az Egy lehetünk, szabadon, spontán. Tulajdonképpen azt a teret, amiben nem egy másikkal, hanem éppenhogy magunkkal találkozhatunk. Ahol magunkra kérdezhetünk, ahol magunkra csodálkozhatunk.
"Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?"
Maga a vers ITT olvasható.